In exchange for my life 2. rész [Vége]

Az életemért cserébe 2. rész


Egyre feszültebb vagyok, és ezt mindenki észrevette körülöttem, beleértve Harryt is.
Az utóbbi két hétben szinte csak veszekedtünk egymással, három napja nem találkoztunk a legutolsó vitánk óta, túlságosan elfajult. Jót fog tenni nekünk az, ha kicsit távol vagyunk egymástól.
Hátrafordulok és Nu szemébe nézek, vagyis leginkább a szemgödrébe, meg sem kell szólalnia, de én már tudom, ha itt van. Felemeli a kezét, ötöt mutat, behunyom a szemem és mély levegőt veszek. Talán azért érzékelem őt ilyen jól, mert egyre és egyre közelebb vagyok a határidőhöz, és ez nem olyan határidő, amilyen bármelyik más, ez láthatatlan guillotine-ként lóg a fejem felett, mint amelyik bármelyik pillanatban elengedhet, és életemet vehetné. Egyre közelebb érek a halálhoz.

Lenyelem a büszkeségem és felhívom Harryt, bocsánatot kérek tőle, ő megígéri, hogy másnap átjön hozzám amint végzett a munkahelyén. Kissé nyugodtabban teszem le a telefont és elfekszem az ágyamon tovább írni a regényem. Megírom a történetem, ha végül elragad engem a halál, legalább ennyi maradjon belőlem, Louis Tomlinsonból.

Másnap egész délelőtt azon igyekszem, hogy a lehető legjobban nézzek ki, úgy mint ahogyan megismert engem. Várom, hogy megérkezzen, de már egy órája itt kéne lennie, vajon most miért késik?

" Ne haragudj édes, ma bent kell maradnom az irodában.Tényleg borzalmasan sajnálom.- H"

Elhajítom a szoba másik végébe a telefonom, majd másodpercek múlva könnyekben török ki. Az elmúlt hetek bánatát sírom ki. A keserűség ami felgyűlt bennem már-már égetett. Mélyről feltörő könnyek marják az arcom, elmaszatolom a sminkem és ledobálva magamról a ruhákat, az ágyamba bújok és a fejemre húzom a takarót. Teljesen kimerültem, fájón lüktet a fejem a zokogástól, zsibbadtnak érzem a testem. Úgy döntök inkább alszom, elegem van ebből a napból.

Már csak három.

Felkelek és kicsoszogok a fürdőbe, rettenetesen nézek ki, vörös, felduzzadt szemekkel.
Amennyire lehet összekaparom magam és elindulok a kiadóhoz, odaadom Barrynek a kéziratot és a pendrive-ot. Beülök egy kellemes kis teázóba, velem szembe ül Nu.

- Ne add fel nekem itt a végén a játékot! Így ebben semmi mulattató nincs.

- Jól szórakozol a szenvedésemen igaz? Bár gondoltam, hogy nem csupa szívjóságból teljesítetted a kívánságom, és követtél engem idáig.- nem érdekel ha azt hiszik magamban beszélek, hisz három nap múlva én már halott leszek. Nem érdekel senki véleménye.

- De egész megkedveltelek Louis. Akár még barátok is lehetünk, amint meghaltál!

- Már alig várom.- forgatom meg a szemeim, és ő csak nevet rajtam, majd ahogy jött úgy is megy. Kifizetem a teám és hazaindulok. Legnagyobb meglepetésemre Harry áll az ajtómban, kissé letörtnek látszik.

- Szia!- köszönök rá halkan, hogy ne ijesszem meg.

- Szia!- kapja fel a fejét, kínos csend áll be közénk.

- Umm...gyere be, ne ácsorogjunk itt kint.- kinyitom az ajtót és beengedem. Látszik rajta, hogy mennyire feszült.- Kérsz egy kis teát?

- Nem, nem köszönöm nem kérek semmit.- majd nagy levegőt véve elém áll és megfogja a kezem.- Figyelj Em, azért jöttem most, mert...- harapdálja idegesen az alsó ajkát, nehezen tudja csak folytatni a mondandóját, szemmel láthatóan küzd a szavakkal. Szörnyű érzés lesz úrrá rajtam, összeszorul a gyomrom. - Először is sajnálom a tegnapit, de csak most szedtem össze magamban a bátorságot. Az utóbbi két-három hétben nem jövünk ki egymással valami jól, sőt sehogy. Ezt a négy napot gondolkodással töltöttem és bár nagyon nehéz ezt mondanom, de talán jobb lenne nekünk... külön.- lesüti a szemét. Érzem a gumót a torkomban növekedni, könnybe lábad a szemem, mély levegőket véve próbálok nyugodt maradni - De nem miattad! Nem is amiatt, hogy mostanság veszekedtünk...-folytatja, de nem érdekel a magyarázkodása, azt akarom, hogy menjen el innen, hagyjon engem békén és soha ne jöjjön vissza. Nem akarom őt látni.- Én mást szeretek,  megpróbáltam veled, mert egy csodálatos lány vagy, egy igazán lenyűgöző lány, de nem tudlak szeretni, már réges-rég csak egy embert szeretek. Annyira sajnálom, egy görény vagyok tudom. De nem hagyhatom, hogy így menjenek tovább a dolgok, és teljesen rendben van ha ezért most gyűlölsz...kérlek mondj valamit...- szinte könyörög, de semmit nem vagyok képes kipréselni magamból. Darabokra tört a szívem, eladtam a lelkem érte, de ő mást szeret.
Megköszörülöm a torkom és átölelem.

- A legjobbakat kívánom neked drága Harry, tulajdonképpen én is így gondoltam, vagyis azt, hogy szakítanunk kéne. Nemsokára hazaköltözöm és a távkapcsolatok sosem működnek, de így csak örülök neked! Remélem végül viszonzásra lel a szerelmed, de én azt kérem tőled, hogy tegyél érte! Nincs olyan férfi vagy nő aki ellenállna neked Harold.- mosolygok rá, de legszívesebben zokogni tudnék.

- Hidd el, én egyáltalán nem érdeklem őt.- rázza meg a fejét és mosolyodik el szomorkásan.- Tehát akkor nem haragszol rám?

- Azt nem mondtam! Még sosem szakított velem senki, én akartam veled! Ez sérti az egóm.- vigyorodok el, és ő is elneveti magát.

- Mindenki úgy fogja megtudni, hogy te dobtál engem jó?

- Megegyeztünk.- mosolyodok el, megölel és egy puszit nyomva az arcomra elköszön tőlem. Miután becsuktam mögötte az ajtót, a térdeimre esek. Hisztérikusan kezdek el sírni, vigasztalhatatlanul  Elhagyatottnak érzem magam, de nem hallok már semmi egyebet, csak a szívem halk repedését visszhangozni a fejemben. Felállok és próbálok eljutni a szobámig, de beleütközöm az asztalba, idegesen borítom fel elhatalmasodik rajtam a harag és kezdek el törni-zúzni mindent ami az utamba kerül. A közös képeket a falon, amin együtt mosolygunk a közös utazásaink során, a megannyi emlék megrohamoz. Mindet letépem és a földre hajítom, szinte magamból kikelve őrjöngök. Csak homályosan látok a könnyeim miatt, a polcokról leverem a könyveim, a fotóalbumaimat. A felborított asztalok mentén a földön hevernek a virágok a törött vázában, amiket tőle kaptam. Az egyik épen maradt vázát megragadom és a falhoz vágom. A szobámba érve újult erővel csap végig rajtam a düh, ahogy felvillannak a közös itt töltött percek. Ami a kezem ügyébe akad tépem, szaggatom és összetöröm. Ordítani tudnék a fájdalomtól, a csillapíthatatlan kíntól ami feszíti a lelkem és a szívem egyaránt. Nincs erőm tovább pusztítani, leheveredek a földre, arrébb söpörve az utamból mindent és a lábaimat magamhoz ölelve, megpróbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam. Már elapadtak a könnyeim, rászáradva az arcomra. A fejem mellett levő képkeretet felemelem a gyerekkori képem az, mikor még nem kellett ilyen kínokat kiállnom, mikor még nem ismertem a szerelmet, nem ismertem Harryt. De összetört a keret, ugyan úgy mint most én.


Az alkarommal takarom a szemeim és fekszem a káosz közepén amit én műveltem.

- Ejnye Louis.- gúnyolódik rajtam, mint mindig, de én rá sem bírok nézni.

- Hagyj békén, menj el innen.

- Az örökké valóságig el tudnám nézni a kínlódásod. De már csak három, leginkább két nap múlva velem tarthatsz Louis. Mit szólsz, mint a rabszolgám, együtt élhetsz velem és a többi halálistennel együtt.

- Milyen nagy lelkű vagy Nu.- persze, majd pont a halál szolgája akarok lenni.

- Ha nem egyezel ebbe bele, egyszerűen láncra verem a lelked és kikötözlek Cerberus elé, a pokol kapujához. Túl jó ember vagy ahhoz, hogy a pokolba juss, de mivel lepaktáltál velem, a menny sem fogad be téged. Egyedül kell kóborolnod a többi elveszett lélekkel az idők végezetéig. Még így is azt gondolod, hogy nem akarsz a szolgám lenni? Ígérem, jó gondodat viselem.- leereszkedik hozzám, már érzem bűzös leheletét az arcomon.

- Hagyj most magamra, akkor meggondolom ezt az egész őrületet. De most csak tűnj el.- nem érkezik válasz. Kilesek a karom alól, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg elment-e, de ehelyett közvetlen a vörös szemébe bámulok. Megugrom az ijedtségtől, és ő ismét csak nevet. Kibontja szárnyait és nagy szelet kavarva a szobában elrepül, hál istennek.

- Te aztán tényleg mulatságos vagy Louis Tomlinson. Gondold át, kár lenne érted!- hallom még a hangját visszhangozni a levegőben. Belemarkolok a hajamba, a hosszú barna hajamba. Újból elönt a düh, a fürdőszobába trappolok és egy nagyobb ollót kivéve a fiókból, megszabadulok a barna tincsektől. Az arcom, a testem, a hajam, mindenem egyre inkább felidegesít. Ez nem én vagyok, ez egy idegen nő. Ledobom az ollót és a kád szélére ülök. Végig karistolok a karomon, piros égő nyomot hagyva hátra, pár kisebb helyen még a vérem is előbuggyan.

Ez nem én vagyok.

*

Mindenem sajog, kényelmetlenül fekszem a hideg csempén, felkönyökölök és körbe nézek. A földön hever mellettem a hajam, és csúnya karmolás nyomok virítanak végig a karomon. Felállok és próbálok nem belenézni a tükörbe, nem akarok szembesülni önmagammal a tegnapi nap után. Bekapcsolom a laptopom és a konyhába megyek kávét főzni, kikerülöm az összetört poharakat és tányérokat, felállítom az utamban levő széket és megkeresem a kávéfőzőt. Keresek egy ép bögrét a polcon és instant kávéport szórok bele, ráöntöm a vizet majd visszamegyek a gépemhez. Nem emlékszem mikor jutottam el a konyhába a tombolás közben, de jó pár bögrém, tányérom és poharam megsínylette az esetet. Útközben egy üvegszilánkba lépek, féllábon ugrálva ülök le a székembe és szedem ki a darabot. Felszisszenek az éles fájdalom miatt, de nem törődöm vele, visszadobom a földre a véres szilánkot, majd a laptop felé fordulok. Értelmetlen lenne kitakarítanom, hisz már úgy sem fogok túl sok időt eltölteni itt. Csak be akarom fejezni a könyvem, már nincs sok hátra belőle. Körbenézek vajon hol lehet a telefonom, pár perc kutatás a lomok közt és a sarokban meg is találom, darabokban. Hát úgy látszik azzal már nem megyek valami sokra, úgyhogy Barry csak e-mailben kaphatja csak meg a kész írást. Nem akarok feleslegesen bemenni a kiadóba, ha nincs ott biztosan.

Órák telnek el a gép előtt ülve, a túl erős, leforrázott kávénak nevezett, fekete löttyömmel. A billentyűk csak úgy égnek az ujjaim alatt, és csak az szakítja meg a munkám, hogy elfogyott a kávém. Nagyot sóhajtva állok fel, de megszédülök, bele kell kapaszkodjak az asztal sarkába, hogy ne essek a földre, ami itt ezen a csatatéren talán kissé veszélyes lenne. Próbálom feleleveníteni mikor ettem utoljára normálisan, hát nem most. Talán rendelnem kéne valamit, de az túl sokáig tart mire kijön. Csinálok inkább egy kis tojást, előveszem a serpenyőt és egy kissé túlsütve, de elkészítem a rántottát meg persze a kávét is. Visszaügyeskedem magam a szobába és leülök megint a monitor elé, már csak egy fejezet van hátra, meg persze az epilógus.

*

Csoda, hogy ennyi kávéval hogy voltam képes elaludni. Mikor felnézek a gépemre, üres a szövegszerkesztő. Megáll bennem az ütő, hova tűnt az eddigi írásom? Mentettem egyáltalán?
Felpörgetem a lap tetejére és hatalmas kő esik le a szívemről, míg aludtam a szóközt nyomtam folyamatosan. Az órára lesek, hogy vajon mennyi az idő, fájdalmas felismerés mind a hátamnak mind nekem, hogy már reggel van, pontosabban délelőtt 11. Fogalmam nincs mikor alhattam el, de szerencsére meg van az anyagom, átnézem majd mégegyszer mielőtt elküldeném, mert nem lesz már alkalmam kijavítani. Felállok és kinyújtóztatom a hátam, nagyokat roppan a derekam, nem valami jó érzés. Bemegyek a fürdőszobába és vizet engedek a kádba, telenyomom tusfürdővel. Lassan beleereszkedem és a szemem elé vetülnek a képek Harryvel, ahogy itt fürdött ő is. A játékos mosolya, az ölelései, finom csókjai. Letörlöm az arcomról a könnyeket amik csikizik az arcom, csoda hogy még vannak. Elmerülök a forró vízben, ami csípi a sebeimet, de nem foglalkozom vele.

- Csak nem akarod vízbe fojtani magad aranyom?- felbukok a vízből és nagy levegőt véve elkezdek köhögni, a szívbajt hozta rám, egy csomó víz ment a tüdőmbe.

- Nem akartam, de majdnem sikerült miattad.- morgom még mindig köhögve és hátrasimítom a hajam.

- Mit műveltél a szép hajaddal? Miért vágtad le?

- Idegesített.-rántom meg a vállam és egy kis tusfürdőt öntve a szivacsomra elkezdek mosakodni.

- Ahogy gondolod.- a kádam felett lebeg, én meg megbolondultam szerintem. Egy koponyához beszélek, akinek a fele teste nincs meg, végül is egész normális dolog nem?

- Nu, neked van szíved?- nem tudom honnan jött a kérdés, de ha már egyszer feltettem...

- Miért érdekel az téged?

- Csak érdekel, van vagy nincs?

- Nincs.- elhúzza az oszló bőrét a mellkasa elől, és csak a tátongó üresség mered vissza rám, elfintorodom.- Na, nem tetszem neked? Emily.- gúnyolódik az álnevemen, majd visszaigazítja megtépázott bőrét, de szerintem felesleges, sehogy sem fog jobban kinézni.

- Humoros vagy, tényleg.- forgatom meg a szemeim és kihúzom a dugót a kádból. Törölközőért nyúlok majd magam köré tekerve kiszállok a kádból. Felöltözöm, megszárítom a hajam és felkapom a kocsikulcsom, még el akarok köszönni a fiúktól. A visszapillantó tükörben látom meg magam először, a valóság letaglózó. Vörös, karikás szemek, teljesen beesett az arcom és van egy kisebb vágás a szemem alatt, a hajam is egy katasztrófa. Megdörzsölöm a homlokom és levéve a szemem a tükörről elindítom a kocsit és kihajtok. A kormányt fogva veszem észre, hogy a kezem is tele van karcolásokkal, némelyik csak felületi, de van pár eléggé ronda mélyebb seb is. Felcsengetek Liamhoz, ő lakik hozzám a legközelebb, ajtót nyit és látom rajta, hogy meglepte a jelenlétem, bár lehet a kinézetem miatt.

- Végre Em! Hallottuk a hírt, mi történt köztetek, minden rendben van? Nem nézel ki valami jól, már ne haragudj meg.- rohamoz meg kérdések hadával, de én csak magamhoz ölelem őt. Mindig is ő volt a leggondoskodóbb személy akit ismertem.

- Ne itt az ajtóban beszéljük meg ezt Liam.- mosolygok rá és beljebb megyünk, helyet foglalunk a nappaliban, legnagyobb meglepetésemre Niall is itt van. - Niall! De jó látni téged is!- odasietek hozzá és átölelem.

- Emily! Hát téged is látni! Borzalmasan nézel ki!- borzalmasan őszinte és egyenes, mint mindig. Istenem mennyire fognak nekem hiányozni...

- Köszi, Liam is megjegyezte ezt.- mondom sértetten, de mikor látom a pánikot az arcára kiülni, elnevetem magam.- Ne vedd komolyan, tudom, hogy förtelmesen festek. Ha már mint itt vagyunk nem hívjuk át Zaynt is?

- Dehogynem, már úton is van- vigyorog rám- fiús estét csapunk úgyhogy bármelyik pillanatban betoppanhat ő is, de ne aggódj Harry ma este nem ért rá.- megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem tudnék felelősséget vállalni a tetteimért, ha most egy légtérben kéne lennem vele.
Zayn nem sokkal később megérkezik, jókat nevetünk a fiúkkal, és én átadom nekik egy pendrive-on a könyvem, de a lelkükre kötöm, hogy csak azután olvashatják el, mikor Louis már visszatért. Elbúcsúzom tőlük, mert már későre jár, nehezen tudom csak elengedni bármelyiküket is, ők persze nem értik miért viselkedem ilyen szokatlanul, de szerencsére egyikük sem említi meg a dolgot, gondolom ők azt hiszik, hogy a Harryvel való szakításom miatt vagyok ennyire szentimentális. Ugyan honnan is tudhatnák, hogy ez lesz az utolsó, hogy engem élve láthatnak. Bárcsak Louisként vehettem volna tőlük örök búcsút, de beérem ezzel is, nincs is más választásom. Hazaérve átnézem mégegyszer a jegyzeteket és a kész könyvet magát, hogy minden stimmel-e, elküldöm e-mailben Barrynek és megköszönöm neki az eddigi kemény munkáját, hogy nála jobb asszisztens keresve sem találhattam volna. Kiülök a teraszra, ahol kezdődött az egész kalamajka és az eget kémlelem. Bár múltkor nem volt egy bomba robbantotta katasztrófaövezet a szobámban.

- Fájni fog..majd ha meghalok?

- Valószínűleg nem fogsz semmit sem érezni. Nem emlékszem milyen volt meghalni, de nem lehet olyan vészes.

- Te is meghaltál valamikor?- fordítom a fejem Nu felé.

- Anélkül nem lehetnék halálisten.- csak bólintok és visszafordítom a tekintetem az égre.

- Hogy döntöttél?

- Veled megyek, de állnod kell a szavad, és jó dolgom lesz veled. Elkényeztetett gyerek vagyok.- mosolyodok el.

- Ilyenkor tudsz mosolyogni, mikor már csak percek vannak hátra az életedből? Tényleg nem vagy semmi.- felnevetek, már már hisztérikusan. Végül is megérte, ha tovább maradtam volna csöndben, titkolva az érzéseimet, soha nem tölthettem volna el Harryvel ezt az 5 csodálatos hónapot. A barátságunk idővel megkopott volna, talán többet nem is láttam volna, de annyit biztosra tudok, hogy soha nem tudnék még egy embert így szeretni, mint őt. Senki nem tudná az űrt betölteni a szívemben, csak ő. Ránézek az órára, 23:41. Lehunyom a szemem és egy mély levegőt véve várom, hogy az utolsó másodpercek is elteljenek.

60'

59'

58'

Csengetnek.

Ki lehet az ilyen kései órán? Felállok és elindulok megnézni ki az, de a sötétben nem látok semmit. Beleütközöm a felborított fotelbe, megcsúszom a földön heverő könyveken és ruhákon, kész akadálypálya. A csengetést felváltja a kopogás.

35'

- Mindjárt!- de ekkor furcsa szédülés fog el. Kihagy egy ütemet a szívem és a térdeimre zuhanok.

15'

Elfog a rosszul lét, a mellkasomra szorítom a kezem és belemarkolok a pólómba. Megindul a szoba körülöttem, piros csillagok cikáznak a szemem előtt, piros hullócsillagok. Már alig kapok levegőt, az íróasztalomra támaszkodom és szorítom a kezem a mellkasomra.

5'

Érzem a szívem lelassul, megcsúszik az ujjam és a földön kötök ki.

4'

A dörömbölés hangosodik, egyre türelmetlenebb, ahogy én egyre elkeseredettebben kapkodok levegő után.

3'

Könnyek gyűlnek össze a szemem sarkában és folynak végig az arcom oldalán.

2'

Egy hatalmas csattanást hallok, amit lépések zaja követ és egy ismerős hang ami engem szólongat.

1'

- Harry...-súgom magam elé.

- Itt az idő Louis.- Egy utolsót dobban még a szívem, elhagyom az élők világát.
Akárki is keres engem, már elkésett...


***

Mikor nem jön egyáltalán válasz, ránézek a karórámra, 23:40. Könnyek szöknek a szemembe, de elmorzsolom őket, nem késhetek el. Niall biztatóan szorítja meg a vállam, még nem késhettem el, kopogtatok, csengetek még egy ideig, de mikor egyáltalán nem történik semmi, kezdek kétségbeesni, Liam arrébb tol engem, majd egyetlen biztos rúgással betöri az ajtót.
Felkapcsolja Zayn a lámpát odabent, de lesokkol amit látok, minden össze van törve vagy fel van borítva. Mindenhol törött holmik, de Louist nem látom még sehol. Beljebb megyünk és külön válunk megkeresni őt, én rögtön az emeletre sietek a hálószobájába.

- Louis! Merre vagy?- Útközben minden lámpát felkapcsolok,de mindenhol ugyanaz fogad, törött képkeretek a földön, törött vázák, de ő sehol, nincs a hálószobájában. Tovább megyek a fürdőszobába, hátha ott van, képek villannak fel Louisról, ahogy vérbe fagyva fekszik a kádban, de elhessegetem ezeket a szörnyű gondolatokat és lenyelve a gombócot a torkomban tovább keresem. A nappaliba érve már ott várnak a fiúk és Emily, azaz Louis, ott fekszik a földön, mintha csak aludna. Elkezd forogni körülöttem a világ.
 Odasietek hozzá és mellé térdelek, felkarolom őt és magamhoz szorítom.
- Louis, kelj fel kérlek. Könyörgök neked kelj fel! Nem hagyhatsz itt érted?! Loius, szeretlek.- próbálom visszatartani a könnyeim. Magamhoz ölelem és felnézek a faliórára, 23:46,  csókolgatom a homlokát, forró könnyek folynak végig az arcomon.

- Halálisten! Ne merészeld elvenni tőlem őt. Szeretem őt, az életemnél is jobban! Velem gyűlik meg a bajod, ha most elmered venni tőlem.- beszélek magam elé. Azt reméltem ez csak egy beteg vicc amit Louis és Emily eszelt ki ellenem, de bár az lenne istenem, ezerszer jobb lenne mint ez. Szinte kinevettem Niallt mikor elkezdte ezt az ostobaságot magyarázni nekem, hogy Louis lány lett, és valójában ő Emily. Már már ideges is lettem mikor azzal vádolt, hogy én fogom Louis halálát okozni, mert szakítottam Emilyvel. De mikor megmutatta nekem Lou könyvét amit írt nem akartam hinni a szememnek. Azt mondta nekik, hogy csak akkor olvashatják el, mikor ő visszatért, de Niall nem bírta ki és beleolvasott. De túl későn, túl későn ahhoz, hogy megmenthessem!

Add őt nekem vissza, megteszek bármit, csak őt add vissza nekem.- súgom magam elé.

Egy vörös színű üstökös fut át az égen.

- Hívtál halandó.- felkapom a fejem és azzal a lénnyel találom szembe magam, mint amit Louis leírt. Megköszörülöm a torkom és letörlöm a könnyeim.

- Igen! Alkut szeretnék kötni.- hátul a fiúk értetlenül néznek rám, gondolom ők nem látják őt, de Niall csak ráerősít a sírásra.

- Mi hasznom származna abból, ha visszaadnám neked a szerelmed?

- Megkapod helyette az én életem felét. Ez van az alkuban, teljesítsd a kívánságom halálisten! Teljesítened kell, add nekem vissza Louist, az ő eredeti alakjában!

- Ahogy kívánod.- ekkor megmoccan Louis teste a karjaimban. Hatalmasat dobban a szívem, és a szemeim előtt változik vissza Emily az én szerelmemmé, Louis-szá. Eltűnnek róla a sebek, elveszti a nőies élét az arca, a haja is lehullik róla, és csak Louis marad, lassan kinyitja a szemét és rám néz.

- Lou...-suttogom magam elé, lassan emeli fel a fejét és beletelik pár pillanatba mire felfogja mi is történik. A nyakamba veti magát és a száját az enyémre tapasztja.

-Louis!!- kiáltja Liam, a másik két fiú is felkapja erre a fejét, sápadtak, mint akik szellemet látnának, de hamar felragyog nekik is az arcuk. Szorosan magamhoz ölelem őt, attól félve, hogy ismét elveszíthetem őt.

- Évezredek óta nem mulattam ilyen jót!- nevet fel Nu- Alig várom, hogy lejárjon az időtök, addig is, viszlát.- Lassan válunk el egymástól, pihegve szedjük szaporábban a levegőt, rámosolygok.

-Rám ijesztettél, rettenetesen, ugye tudod?

-Valóban? De én sajnálom.- visszamosolyog rám, ismét megcsókolom, soha nem akarom elengedni, soha többé.

- Szeretlek Louis. Szeretlek mindennél jobban! - csókolgatom a száját minden szó után. Nem tudok betelni vele, és én marha majdnem elveszítettem ezt a kincset a karjaimban, csak azért, mert nem mertem bevallani neki előbb, hogy szeretem.

- Én is szeretlek. De még mennyire szeretlek.- hozzám bújik majd a többiek is csatlakoznak egy nagy ölelésre, de Zayn noszogatására ők hazaindulnak és már csak ketten maradunk. Egymásba kapaszkodva jutunk el a szobájába és úgy ahogy vagyunk befekszünk az ágyba. Átölelem, és elmondok egy imát, az összes létező istennek, amiért visszaadták nekem őt. Különösen egy Nu nevű halálistennek jár a köszönetem. Elmosolyodom és még közelebb húzom magamhoz.



***


Nehezemre esik kinyitni a szemem, felülök az ágyban és az az érzésem van mintha én lennék Csipkerózsika, aki évtizedeken keresztül aludt. Ilyen furcsa álmom se volt még soha. Mikor alaposabban körbenézek, körülöttem minden romokban áll, és mellettem fekszik Harry. Hát mégsem álom volt. Harry elkezd mocorogni mellettem, és a karjával tapogatózik utánam, megfogom a kezét és visszadőlve hozzábújok. Meg kellett halnom, még ha csak egy kicsit is, ahhoz, hogy végre így fekhessek mellette, de megérte. Rég éreztem ilyen boldogságot és nyugalmat.

-Lou?- mormogja álmában.

- Aludj csak tovább, itt vagyok ne aggódj.- suttogom neki és egy csókot nyomok a homlokára.

- Szeretlek.- felnevetek és ha lehet még közelebb húzódom hozzá.

- Én is szeretlek téged.- kinyitja a szemeit és az enyémekbe néz.

- Sajnálom Lou.- nyögi ki bűnbánóan- sajnálok mindent...

- De nem kell.- vágok közbe, nem akarom, hogy magát okolja a történtek miatt.

- Hagyd, hogy befejezzem Lou, hallgass végig.-szögezi le komolyan, elhallgatok és bólintok jelezve, hogy figyelek rá.- Emilyvel, vagyis hát veled, azért jöttem össze, mert haragudtam rád! Ne nézz ilyen meglepetten, te voltál az aki egyetlen árva szó nélkül lelépett és csak az "unokahúgával" tudott nekem, nekünk üzenni, hogy fél évig nem is jössz vissza! Még mindig ne szólj közbe.- hallgattat el mikor már szólásra nyitnám a szám, de ezzel a mozdulattal be is csukom- Mérges voltam rád, mert azt hittem, ha a fiúknak nem, de nekem azért szólsz...és mikor felhívtál magadhoz, Em annyira hasonlított rád, azaz te magadra...érted?- néz rám kérdőn, gondolom kissé össze van még zavarodva, most is csak bólintok és ő tovább folytatja- csak ezért, akkor még azt hittem, hogy te és én, hogy az soha nem történhet meg. Ezért kihasználtam Emilyt, de mikor észrevettem azt, hogy teljesen ugyanolyan, mint te, csak női változatban, elkezdtem iránta érdeklődni. Egyre jobban az ujjai köré csavart és mikor feleszméltem, már nem te jártál az eszemben, hanem ő és ez megijesztett. Úgy éreztem ezzel elárulom az irántad érzett szerelmet, már nem tudtam mit akarok és mit nem, ezért szakítottam vele, mert nem akartam mást szeretni, nem tudlak nem téged szeretni. Képtelen lennék rá.- a végére már könnyekben törik ki, és a párna a feje alatt szüntelenül nyeli el a könnyeit és ő csak tovább mondja- Mikor megláttalak a földön fekve, holtan, utánad akartam menni a halálba, de tudom, hogy te nem vártál volna a túloldalon.- szipog halkan- bele olvastam a könyvedbe úton idefelé és Liamnál, így tehát alkut kötöttem én is a halálistennel, hogy örökké együtt lehessünk.- mosolyodik el és egy finom csókot lehet az ajkaimra- Visszakaptalak, és többé nem engedlek el, a halál után is az idők végezetéig veled leszek.- fejezi be, letörli az arcomról a könnyeket, de ezek örömkönnyek. Sírva nevetek, könnyekben úszva szorítom magamhoz.

- Az idők végezetéig.- suttogom az ajkaira.